Írások

Jelek és üzenetek

Kalandozások a gyökerek körül térben és időben

A Vasi Szemle szerkesztõbizottságának kérésére megpróbálom összefoglalni a Szombathelyi Képtárban 1993 szeptemberében megrendezett gyûjteményes kiállításom kapcsán életutam alakulásának hátterét, pályafutásom néhány fontosabb mozzanatát, a bennem munkálkodó gondolatokat.

AZ INDÍTÉKOK

Miért alakult éppen így? A magyarázat – utólag – talán könnyû, ám az indítékokat, a kötõdéseket, az ok-okozati összefüggéseket, a példaképeket, a tanítókat, a kedvezõ vagy gátló körülményeket mégiscsak keresni kell.

Indítékaim meghatározói között bizonyosan ott a szülõi ház, amelynek szobája, konyhája, elõszobája tele volt apám húszas-harmincas években festett naiv-amatõr képeivel. Számomra az ő képei jelentették a festészetet. Felismerhetõ tájak, gyümölcs-csendéletek, faluvégek, udvarok – finom vászonra, feszíthetõ vakkerettel – nagy gondossággal készített képek voltak ezek. Ki volt neki a példaképe? Pontos választ ma már sajnos senki nem tud adni. Csak sejthetõ, hogy 1919-ben, a román invázió elõl Sárvárra menekült, egy ideig a cukorgyári kastélyban lakó Olgyay Ferenc festõmûvész lehetett az ideál.

Indítékot jelentett a környék is. A Gyöngyös-patak partján nõttünk föl, amelynek akkor még tiszta volt a vize. Partjait öreg fák, jegenyesorok, bozótosok, nádasok tették változatossá. Utána tágas rétek, majd a Vadkert erdõ következett a Rábával.

Ez volt a Természettel – a Vízzel, a Földdel, az Éggel, a Fával való találkozás és tisztelet színtere. Az erdõ misztériuma azóta is bennem él. Számomra a természet csodálata és tisztelete innen ered.

Az általános iskola felsõ tagozatában a rajzot, az akkor itt élõ Majtényi Károly szobrászmûvész tanította. Majtényi akkoriban festett is, fõként akvarellezett. A polgári iskolától örökölt, jót felszerelt rajzteremben (ma ilyesmi nincs a városban) példaadóan szabadszellemû és lelkesítõ rajzórákat tartott. Minden nebuló jó hangulatban maszatolta az akvarellt az áztatott papíron, egy órán több „mûvet” is alkottunk. A rajzterem elõtti folyosót a tanulók munkái díszítették. Ott volt – emlékszem még ma is – a sitkei származású Fóth Ernõ több rajza, festménye is.

Ez az állapot nyolcadik osztályos koromban, 1952-ben szûnt meg, amikor Majtényi Szombathelyre költözött. Az általános iskolát a gimnázium követte, ahol sem rajz-, sem mûvészettörténet-oktatás nem volt. A gimnáziumi évek alatt (1952–56) a városi kultúrházba jártam képzõmûvészeti szakkörbe, amelyet Majtényi után Szabó László vezetett. Szabó László tanácsára jelentkeztem az egri Pedagógiai Fõiskolára, rajz szakra.

Eger nekem a „nagyvárost” jelentette a várral, mûemlékeinek sokaságával. A fõiskolai évek alatt sokszor mentünk csapatostul Budapestre színházba, operába, hangversenyre, múzeumokba, kiállításokra. Voltunk például Kisfaludy-Stróbl mûtermében. Megnéztük a híres Radnai és Fruchter-gyûjteményeket. Kirándultunk az országban – több helyre is.

A rajztanszék akkori vezetõje Jakuba János Munkácsy-díjas festõmûvész volt. Mindnyájunkra hatott. A MÛVÉSZETET komolyan vette. EMBERI és MÛVÉSZI TARTÁSA volt az 56 utáni nem könnyû években. Tanultunk egymástól, tanultunk az elõttünk járó felsõbb évesektõl is, akik már kitûnõen festettek. Igazán jó kollektívájukba minket, elsõ éveseket szívesen fogadtak. Közöttük volt – mások mellett – a ma soproni illetékességû Giczy János, a budapesti Ezüst György, Kátai Mihály, Lõrinc Vitus és az esztergomi Vincze László festõmûvész is.

A KEZDETEK

Elsõ munkahelyemül Mosonmagyaróvárt választottam. Rajzot tanítottam, mellette azonban festettem a város régi utcáit, a Mosoni-Dunát. Kiállításokat rendeztünk kollégáimmal a helyi múzeumban, nyári mûvésztelepeken vettünk részt Sopronban, Balatonfüreden, Baján és másutt.

Elsõ önálló tárlatomat a Gyõri Mûcsarnokban rendeztem meg 1963-han. Ebben az évben nyertem felvételt a Mûvészeti Alapba is, ami elismerést és belépõt jelentett az országos képzõmûvészeti életbe. Mûveimmel egyre több helyen szerepeltem helyi, országos és külföldi tárlatokon is, így: Gyõrben, Sopronban, Tatán, Székesfehérváron, Budapesten, továbbá Csehszlovákiában és Lengyelországban. Beléptem a budapesti Fiatal Képzõmûvészek Stúdiójába is, részt vettem kiállításaikon. E kapcsolat segített hozzá, hogy elõbb a budapesti Fiatal Mûvészek Klubjában, majd a Ferencvárosi Pincetárlaton önálló kiállítással mutatkozzam be.

Pályakezdésem idején – a hazai és külföldi élmények hatása alatt – tájképeket festettem akvarellel, temperával, olajjal. A hatvanas évek elején sok linómetszetet készítettem, például a Magyaróvári metszetek sorozatot. De érdekelt a monotípia is. Ebbõl a mûfajból kiemelném a Balatoni dallamokat. Fekete színnel próbáltam a Balaton egy-egy részletét megragadni: nem a közhelyeket, hanem az atmoszférát egy-egy jellemzõ motívumban. Ezt követte az Üzenetek faluról címû monotípia-sorozatom. Ekkortájt grafikusként emlegettek.

A tájképekrõl még egy megjegyzés: évek kihagyásával ma is festek ilyeneket. Kellenek a friss élmények, kellenek a feljegyzések, kellenek a motívumok. Ezek aztán többfelé vihetik az érdeklõdést és eljön az idõ, amikor a látványélményeken túl, ugyanabban az élményben mélyebb rétegeket keres az ember. A kopott fában az idõ múlását látja, a gyökérzetben a megtartó erõt, a letört ágban a pusztulást. Az emberi érzelmek: az öröm, a bánat, a félelem, az erõ és az indulat is átjárják a képet. Ezek reálisan léteznek bennünk, a téma ürügyén megnyilvánulnak, képi jelekké formálódnak.

AZ UTAZÁSOK

A 60-as években nyíltak meg az országhatárok. IBUSZ-utakon vettünk részt Csehszlovákiában, Romániában, az NDK-ban. Amikor ezeket meguntam, egyéni utakra vállalkoztam, amelyek mélyebb élményeket adtak. 1964-ben egy hónapig Jugoszláviával ismerkedtem. Ma nehezen hihetõ: Jugoszlávia akkor a nyugatot is jelentette. Oda az ún. absztrakt mûvészet, a modern építészet elõbb megérkezett, mint hozzánk. Ez is élményt adott és az is, hogy kedvemre járkálhattam a régi Nándorfehérvár romjain Belgrádban, a meseszerû dalmát városokban, a tengerparton, vagy az Alpokban. Felfedezés volt számomra minden, mert errõl a szomszédról – de a többirõl sem – tanultunk semmit. Lehet, hogy a mai diákok sem? Így aztán nagy élmény volt szembetalálkozni Pulában a római kori Arénával, a dél-szerbiai bizánci jellegû középkori freskófestészettel, Dubrovnikkal, az Adria gyöngyével, Szarajevó muzulmán mûemlékeivel.

1967-ben Párizsba mentem. A francia gótikus katedrálisokat, a múzeumok kincseit, az impresszionisták mûveit, a jelenkori képzõmûvészet alkotásait eredetiben látni sok-sok galériában – igen fontos volt. Úgy éreztem: ebben a városban itt van az egész világ. Ennek az érzésnek a szimbóluma a MUSÉE DE L’HOMME. Ez a múzeum az egész világból gyûjti az embertani, néprajzi, népmûvészeti értékeket. A magyar is ott van természetesen. De nem mentem el a versailles-i Trianon-palotába, a gyalázat színhelyére, és nem mentem el a késõbbi években Potsdamban járva Cecilienhofba sem.

1969-ben egy közép-ázsiai út adott maradandó élményt: Szamarkand, Buhara középkori építészete, gyönyörû zene és a közép-ázsiai magyarságeredet vonatkozások – máig tartó hatás.

A késõbbi években többször eljutottam Erdélybe, Lengyelországba, Olaszországba és újra Franciaországba is. Mi hajtja az embert? Hogy lásson, tanuljon, összehasonlíthasson...

Számomra ezekbõl az lett a nagy tanulság, amit a párizsi „Ember Múzeuma” adott: hogy végül is az a kis különbség, ami megkülönböztet bennünket másoktól, az is érdekes, mert milyen unalmas is lenne a sok egyforma ember és egyforma kultúra. Ez a képzõmûvészet nyelvére fordítva számomra azt jelenti, hogy a mûvészet sem lehet a világon mindenütt egyforma és értelmetlen nekünk utánozni a már meglévõ stílusokat, „izmusokat”. Ahogy adott az anyanyelvünk, a hazai karakterû zenénk, úgy a képzõmûvészetben sem lehet ez másként. Ezen a földdarabon olyat kell csinálnunk, ami másutt nem jöhet létre, ami csak ránk jellemzõ.

Ez a nagy kihívás, olyan feladat, olyan cél, amiért érdemes küzdeni.

A SZIGETKÖZ ÉS A RÁBAKÖZ

1965-ben költöztem Gyõrbe. A gyõri Xantus János Múzeum néprajzosa a Szigetköz és a Rábaköz tájaira, falvaiba gyûjtõutakra hívott. Tárgyi emlékeket: szerszámokat, köcsögöket, rokkákat gyûjtöttünk, házakat, pajtákat rajzoltunk le. Mások meg az akkoriban divatba jött magnetofonnal dalokat, meséket, hiedelmeket rögzítettek hangszalagra. Nagy felfedezés volt a padlásokon, istállókban, a kerítések tövében kallódó tárgyakat – sokszor pusztulásukban – látni, megérinteni, lerajzolni.

Azt hiszem éppen a párizsi Ember Múzeumában látottak, a különbözõ kontinensekrõl származó néprajzi emlékek segítettek ahhoz, hogy a hazaiban is meglássam az értéket.

Észrevettem az ember által készített tárgyak, eszközök antropomorf – emberformájú – jellegét: a kapufélfában az õsformákat, a tökgyaluban a bálványt, a rozettákban a Nap-kultusz emlékét, a hímzett párnák virágcsokraiban az örök életfát, a futó indákban az élet folyamatát, a leveles ágban a dalt. Illusztráltam a Kodály-tanítvány, Barsi Ernõ gyõri zenetanár, népdalkutató több kiadványát. E régi élményekbõl ismét merítek, új mûvek megalkotására buzdítanak.

Az egykor lerajzolt széktámlákból, faragószékekbõl, tilolókból több képem is lett. Például a Bálvány, amelyet elõször olajjal festettem meg, a festésmóddal érzékeltetve az idõ által koptatott faanyagot. A láb nélküli székülõkébõl idol született. Ez a folyamat folytatódott a Jelek, totemek, Fekvõ bálvány, Lidérc, Üzenetek faluról címûekben. Az utóbbi kettõben a falu misztériumát kerestem. E korszak termése még az Itt egy ember lakik és az Egy élet címû munkám. Ezekben a magányt, az egyedüllét keservét igyekeztem érzékeltetni.

PÉLDAKÉPEK, TÁRLATOK

Pályakezdésemkor Szõnyi István volt a nagy, élõ példakép. Tanárunk, Jakuba János is az ő hatása alatt alkotott. Szõnyi lírai tájfestészete és emberábrázolása a látványból a lényeglátás, a tájköltészet felé vitt bennünket. Azaz, hogyan lehet a látványélménybõl egységes képi harmóniát teremteni.

Az idõ múlásával, érdeklõdésem változásával Barcsay lett a példaképem. A házak, a falu építészete, az udvarok rendje, a szövõszék szerkezete, a kerítések Barcsayt idézték emlékezetembe. Munkáimból a Néprajzi kollekció, a Faragószékek, a Bálvány, a Fekvõ bálvány, a Szerkezet címûek ezt az idõszakot jelzik.

A hatvanas években egy kitûnõ festõmûvész-generáció járt elõttem: Patay László, Kokas Ignác, Kondor Béla, Fóth Ernõ, az alföldi és hódmezõvásárhelyi csoport, így Németh József, Szalay Ferenc és mások. Egyszer majd talán kimutatják, hogy milyen gazdag is lett a magyar képzõmûvészet a hatvanas években.

Ez idõben kitûnõ tárlatokat rendeztek Budapesten, Miskolcon, Hódmezõvásárhelyen, Keszthelyen, Székesfehérváron, Szentendrén, Szegeden. Érdemes volt elutazni, hogy megnézze az ember, érdemes volt szerepelni e kiállításokon, találkozni az ország más tájain élõ kollégákkal.

KÖNYVEK, OLVASMÁNYÉLMÉNYEK

Gyõri éveimben éreztem, hogy milyen kevés is az, amit szellemi útravalóul kaptunk az iskoláinkban. Nem tanultunk semmit a magyar mitológiáról, a népmûvészetrõl, a rovásírásról, a honfoglalás-kori mûvészetrõl, balladáink, népdalaink világáról. Nem tanultunk más földrészek kultúrájától sem, nem tanultunk Erdélyrõl sem.

Igen érdekeltek a magyarság eredetével foglalkozó könyvek, belsõ-ázsiai útirajzok, a Közel-Kelet, Bizánc története, a népvándorlás idõszaka, a vallások kialakulása, a rokon népek kultúrája, a magyarságba olvadt keleti népek mûveltsége. Volt olyan erdélyi ismerõsöm, aki kuriózum értékû irodalmi, történelmi mûveket adott a kezembe. De nemcsak Erdélyrõl, hanem szûkebb szülõföldemrõl sem tanultunk eleget. ő hívta fel a figyelmemet Palkó István 1957-ben megjelent (In: Vasi élet és irodalom, Szombathely, 1957) tanulmányára, a Dozmati regõsénekre. E könyvek olvastán olyan világok nyíltak meg elõttem, amelyek azt jelezték, hogy itt egy nagy, megbúvó örökség van, amelyet elhallgattak elõlünk. Itt mindig idegen lovagok írták meg történelmünket, és táplálták azt belénk, hogy alávaló, barbár nép vagyunk. Ugyanakkor fejlettnek és civilizáltnak mondták azokat, akik földrészeket raboltak ki, tettek tönkre.

NYÍREGYHÁZA ÉS A KELETI RÉSZEK

Gyõrben nem volt mûtermes lakásom, megszerzésére remény sem látszott, amikor 1972-ben váratlanul jött egy felhívás: Nyíregyházán mûtermes lakásokat adnak át, lehet ezekre pályázni. Én pályáztam. Emlékszem, nyár eleje volt, amikor megkaptuk az értesítést: menjek és vegyem át a kulcsokat. Akkor jártam elõször a városban. Felemelõ érzés volt. Sok segítséget, ösztöndíjat, állást kaptam az induláshoz. Képzõmûvészeti pályázatokat is írtak ki minden évben. Azon igyekeztem, hogy mindezt viszonozzam.

Odakerülésem elõtt errõl vidékrõl is keveset tudtam. Be kellett járni, fel kellett fedezni, olvasni róla, megrajzolni, megfesteni. Nagy élmény volt a történelmi, irodalmi helyszíneket bejárni, a leszólt, lenézett Szabolcs-Szatmár-Bereg értékeit felfedezni. Kölcsey, Petõfi, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, II. Rákóczi Ferenc, Esze Tamás, Bessenyei György, Balassi Bálint, Tinódi, Báthory István, Vasvári Pál, Széchenyi István, Csontváry, Mikszáth, Jókai, Csokonai, Benczúr, Barzó Endre, Rudnay Gyula, Czóbel Béla, Bajcsy-Zsilinszky, Czine Mihály, Váci Mihály, Ratkó József és mások által megalkotott, megjárt földön a nyomdokaikba lépni.

Életre szóló élményt jelentettek a szatmárcsekei temetõ fejfái, amelyek sötét felkiáltójelként állnak ki a földbõl, veszik körül Kölcsey síremlékét, a klasszikus, görög stílusú gloriettet. Õsformák, még a kereszténység elõtti mondanivalókat hordoznak.

Hogy ebbõl az élménybõl hány kép is született? Hirtelen nem is tudom megmondani. Sok. A legelsõ a Csekei fejfák, amelyet a Mûvelõdési Minisztérium vásárolt meg egy Pesti kiállításról. Aztán következtek: Egy fejfa arcképe, Csekei fejfa-hármas és mások. A fejfa arcél motívumából alakult ki a Ballada, a Csekei motívumok, a Fekvõ táj. A téma azóta is foglalkoztat. Amikor 1989 körül az országban sokfelé állítottak fejfákat — elgondolkodva azon, hogy milyen sok is a pótolnivaló — elkészítettem a Hány fejfát állítsunk? sorozatomat. Azon az õszön érkezett Ratkó József költõ halálhíre, akit barátomnak nevezhettem. Sorozatom minden darabjára Ratkó verssorait írtam. Senki más nem illett annyira ehhez a sorozatomhoz, mint Ratkó, senki sem fejezte ki jobban kínjainkat, mint ő. Késõbb még egy másik munkát is készítettem Ratkó József emlékére címmel. Ez egy csekei fejfa, nyitott könyv, emlékmû és oltár egyben. Ez a fejfa forma õsrégi: ember – vagy bálványforma, misztérium. Számomra alapforma, kimeríthetetlen, mindig új indítékot ad.

Ugyanilyen mély élményeket jelentettek az aprófalvakban lévõ kazettás mennyezetekkel díszített, erdélyi stílusú fa haranglábakkal ellátott református templomok: Tákos, Csaroda, Nagyszekeres, Nyírbátor. A középkori építészet találkozik bennük a magyar népmûvészettel, a hit a mindennapokkal.

Nyíregyháza is meglepett a századfordulón épített színházával, három fõiskolájával, többféle vallást szolgáló templomaival, szép parkjaival, sok és értékes köztéri szobrával, gazdag múzeumával, épülõ falumúzemával, a Sóstófürdõvel, képzõmûvészeti hagyományaival, nemzetközi mûvésztelepével, szatmárnémeti és ungvári cserekapcsolataival. Megszerettem az Alföld többi városát is. Rendszeresen szerepeltem a hódmezõvásárhelyi Õszi Tárlatokon, a békéscsabai Alföldi Tárlatokon, a debreceni Nyári Tárlatokon. Külön kell megemlítenem Hajdúböszörményt, amelynek nemzetközi mûvésztelepén tizenegy alkalommal vettem részt 1973–1985 között, háromszor elnyerve a mûvésztelep díját is.

Ide már a hetvenes évek elején meghívták az erdélyi, felvidéki, vajdasági és máshova szakadt magyar mûvészeket és más nemzetiségû képzõmûvészeket is. A mûvésztelepek sok kollegiális kapcsolatot, ismeretséget jelentettek. Lengyelországgal, Bulgáriával, az NDK-val és Kárpátaljával alakultak ki cserekapcsolatok.

Hajdúböszörmény a Hortobágyot is jelentette nekem. Voltak nyarak, amikor a pusztát, a juhokat, a lovakat, a szürkegulyát, a bivalyokat festettem. A Hortobágy élménye nélkül nem születhettek volna meg például a Jó pásztor a világügyelõ, a Palánk Öreg, a Bivalyok vonulása, a Villásszarvúak címû munkáim.

Böszörmény régi kapuival, mintázott deszkákkal díszített palánkjaival adott témát, például: Böszörményi kapu, Széttört kapu címûek, késõbb az összetört, szétbontott kapuk, kerítések faragott deszkáit vittem haza és raktam a képeimre. Ilyenek: Káplár Miklós emlékére – ő a Hortobágy festõje volt – Az idõ sodrában, Vihar után, Rovásfák, Öreg király, stb.

Ezeket a napszítta deszkadarabokat értékesnek éreztem: kultúrahordozóknak, a magyar kultúra egy-egy töredékének – és nem tûzrevalónak. Máig is õrzök ezekbõl. A képen egy kis színt kaptak, átváltoztak emberré, virággá, felhõvé – szimbólumok lettek, hieroglifák, eredeti hiteles anyagból. Elsõ famûvemet éppen az egyiptomi jelek hatása alatt készítettem még Gyõrben, 1970-ben az Isis csomó és társai címmel. (E mû gyûjteményes tárlatomon nem szerepelt.) Hajdúböszörményben 1976 óta készítettem famûveket.

Miért vonzódtam a relief-jelleghez, a képek plasztikai, réteges kialakításához, miért nem elégedtem meg a síkjellegû festmény mûfajával? Azért, mert így hatásosabbnak, kifejezõbbnek, eredetibbnek gondoltam. Azért, mert a népmûvészetben, vagy a honfoglalás-kori mûvészetben is ez a relief-jelleg jelenik meg. Nincs kerek szobor és festmény sincs. A mûfajok közti átmenetben ezt a stílust vegyes technikának nevezzük. Ez sokszor a mûfaji besorolásnál is problémát okozott. De hát a régi korok mûvészetében is megtalálhatók a vegyes technikák! A régi korok mûvészetében sem voltak a mûfajok mereven elhatárolódva egymástól!

Nyíregyházi éveim alatt többször utaztam Kalotaszegre, Székelyföldre, a gyimesi csángókhoz. Nagy élmény volt Kárpátalja is! 1978-ban és 85-ben egy-egy hónapos mûvésztelepen vettem részt. Kiállítottam Ungváron. Több mûvem is maradt az ungvári múzeumban, a beregújfalusi kultúrház képtárában, a turjaremetei középiskolában, az alsóvereckei gyermekotthonban.

A SÁRVÁRI ÉVEK

Sok mindenrõl kellett volna még írnom: a szabolcsi földvárról, a Tiszáról, a Szamosról, de egyszercsak jött a hívás Sárvárról. 1981-ben költöztünk Sárvárra, a Gyöngyös mellé.

Mi hozott ide? A tágas mûterem, az udvar, a kert. Nyíregyházán a Város legzajosabb közepén, a negyedik-ötödik emeleten laktunk, küszködve az állandóan rossz lifttel.

Sárváron nagyobb méretekben lehetett gondolkodni. Farönkökkel, tuskókkal raktam magam körül. Egy-egy elfûrészelt darab ötleteket adott. A famûvek felé vitt a gyõri mûvésztelepen való részvételem is 1985–86-ban. Ez is egyfajta visszatérés volt korábbi városomba. Igaz, egyetlen olyan várostól sem szakadtam el soha, ahol laktam. Kiállításaimmal mindenhova idõnként vissza-visszamegyek. Gyõrbe is. Azon a nyáron a bútorgyárban kaptam lehetõséget: anyagokat és gépi munkát. Ott alakultak ki nyers formájukban, Sárváron finomodtak, nyertek befejezést a következõk: Õseposz, Eredetmonda, Életfa oszlop, Kodály-tábla, Kodály-oszlop. Kodály portréját 1967-ben, halála évében, még Gyõrben festettem meg.

A fölsorolt munkák egy része a honfoglalás felé mutat. E kor azért is izgalmas számomra, mert jó lenne rekonstruálni, hogy akkor a magas szintû ötvösmûvészet mellett milyen lehetett a fa mûvészete, hogyan jelent meg házaikon, eszközeiken, szerszámaikon. Ez a mûfaj sajnos elkorhadt.

Gyõri termés a Dallam is, amely az Improvizációval, a Kék-szürke motívummal játékos, ismétlõdõ, variálódó formáival zenei asszociációk felé mutat vizuális eszközökkel. Mindhárom mû olyan számomra, amelyet szerettem volna mindig nagyobb méretekben, nagy falakra, színes reliefként kivitelezni. Ezekbõl – sajnos – nem lett murália. De egy másikból, egy rábaközi motívumból a sárvári Thermál Hotelben végül egy 6 négyzetméteres reliefem megvalósult 1985-ben. Az elsõ murális mûvem még Nyíregyházán készült el 1980-ban. Ez egy 14 négyzetméteres mozaik.

A már említett famûveimen – így az Õseposz, Eredetmonda, Kodály-tábla, Rovásfák – több alkalommal is a régi magyar rovásírás jeleit használtam. Ily módon is szerettem volna felhívni a figyelmet erre az írásra. Jelezni szerettem volna, hogy a latin betûk meghonosodása elõtt is volt a magyarságnak írásbelisége. Ott vannak a régészeti leleteken. A közvélemény azonban sajnos nem ismeri. Ezeket a jeleket jól lehet vésni, erre is találták ki. Jól illeszkednek egymáshoz, össze is vonhatók ún. ligatúrákba, a magyar hangrendben jobban illeszkednek, mint a latin abc.

Az István király elõtti idõkbe visz bennünket a híres tiszabezédi tarsolylemez. Különlegessége a középen levõ kereszt, amelyet ragadozók fognak közre. Védik vagy támadják? Talán az elõbbi, hiszen feladatuk a rossz távoltartása. E motívumokból lett a Tiszabezédi tarsolylemez tanulsága címû mûvem. Mi a tanulsága? – kérdezték többen. Számomra az, hogy a honfoglalás korából való keresztábrázolások – nemcsak ez van, hanem több is – azt tanúsítják, hogy eleink már részben keresztények voltak, és nem azok a barbár–pogányok, akiknek a korabeli ellenségeink beállították. Tanulság az is, hogy a kereszt a kereszténységnél régebbi õsjel, amely többféle tartalmat is hordoz egyszerre. Tárlatomon, mint összefoglaló jel, alapmû, a centrumba helyeztetett.

A keresztény–pogány vívódásokat fejezi ki Tolcsvay rockoperája, a Magyar Mise. Ennek hatására négy mûvet is készítettem, amelyek a szombathelyi tárlat közepén stációszerûen helyezkednek el. Voltak olyan fa darabjaim, amelyek középen elfûrészelve és szétfordítva, szimmetrikus emberformát adtak: megégetett, karóba húzott félembereket, akik kételkedtek.

Lényeges mûveim közé sorolom a regõsének tematikájúakat is. Problematikájukban az elmondottakhoz is kötõdnek. A már említett Palkó-tanulmányban olvasottak a hatvanas évek óta foglalkoztattak, de sokáig nem tudtam vizuálisan megfogalmazni õket. Egy szétesett, rossz hordó kellett ehhez, amelynek dongáit összerakva alakultak ki a szárnyak és kellett egy bikakoponya-csont is. Ezekbõl állt össze 1984-ben a Regõsének. Kopottságával, lepusztult csontjával a régiségére utal, amint azt a földbõl kiásott régészeti leleteknél látni. (A zalaszentlászlói tárlatomon vásárolta meg Makovecz Imre építész, ma is az irodájában látható.)

A Dozmati regõsének égi szarvasállata a Bika csillagképet jelenti és a bikakultusz évezredeibõl való. Szarvai közt a Fényt, a Napot hozza. A Napkorongban ott van kereszt is, arra utalva, hogy ez a „regõsének” meg lett keresztelve akkor, amikor az égi vadász, a Nyilas csillagkép helyére Szent István került. Így a mû a pogány–keresztény viszonyra is utal. A király a pogány totem õsre céloz és az megszólal, hogy ő is Égi Követ, s a mesék rendje szerint a király megkegyelmez.

A mû utal a téli napfordulóra is, mikortól a fény, a nappalok hossza növekszik. Ezt fejezi ki Nagy László is a Csodafiúszarvas címû költeményében:

„Deresen, havasan eljön a karácsony
Csodafiúszarvas föláll az oltáron,
Szép agancsa gyúlva gyullad
gyertya tizenhárom, gyertya tizenhárom.”

Az 1990-es évek elején a Dozmati regõséneket versszakonként feldolgozva három mûvet készítettem. (Két versszak még hátra van.) E mûveken – az emberméretnél nagyobb, sötétszürkére patinázott fatáblákra az egyik oldalon latin, a másikon tükörképszerûen a magyar rovásírás betûivel írtam a szöveget.

Visszatérve a Dozmati regõsénekre! Az emlék Vas megyébe való, ám a Vas megyei közvélemény nem ismeri. Nem tananyag az iskolában sem, pedig egy több ezer éves kultusz máig megmaradt emléke, akárcsak az erdélyi népballada, a Júlia szépleány.

E témával foglalkozva – az ókor tájain kalandozva – az egyiptomi képírásra gondoltam és arra, hogy a magyar mûvészetben, a díszítõmûvészetben is, minden díszítõelem egyben KÉPÍRÁS is, mert minden jel elsõsorban az elmondandó tartalom miatt került a tárgyakra, párnákra, mángorlókra, faragott tükrösökre. Így a Tejutat jelentõ, fehérre festett fahasábokon az egyiptomi képírásra emlékeztetõ stílusban ábrázoltam Júlia és a Fodor-fehér bárány történetét.

Még egy mûvemrõl kell írni. Ez is a tárlat elõtti hetekben készült el, hosszú érlelõdés után. Sumér emlék, más címen Kék démon. Ez is a kiállítás fõtengelyében függött. Számomra nagyon fontos, alapmû. A Sumér emlék Mezopotámia felé mutat, de a nagyszentmiklósi kincs démonjai, szárnyas griffjei is rokonai, amelyek avar, szkíta, perzsa közvetítéssel kerültek honfoglalás-kori mûvészetünkbe, hiedelemvilágunkba.

MÉG NÉHÁNY GONDOLAT – AHOGY ÉN LÁTOM

Mennyivel nagyobb és izgalmasabb kérdések ezek, mint a reneszánsz, a barokk, az impresszionizmus problémái, vagy a még újabb és újabb napi izmusok gondja.

Hogy is vagyunk ezekkel az izmusokkal? Amit izmusok alatt értünk, azok – úgy vélem – különbözõ elvonatkoztatási módok az indító élmény és a kész mû között. Kifejezési formák, eszközök, amelyek legtöbbször régebbiek, mint e század, vagy egyenesen a mûvészettel egyidõsek a legtöbb kor mûvészetében meglevõ nyelvezetek.

Az izmusok századunkban mintha túlértékelõdtek volna, mintha valamilyen fejlõdés szimbólumai lennének, mintha egymáshoz képest is fejlõdést jelentenének, mintha mindig a legújabb izmus lenne a jó és a többi máris elavult. Igaz ez, vagy csak divat, üzlet, századunk könyv és újságcikk dömpingjének a produktumai?

Úgy gondolom, a görög mûvészet sem volt fejlettebb az egyiptominál, a barokk sem a reneszánsznál és a kubizmus sem az impresszionizmusnál. Csupán céljaiban és kifejezési formáiban volt más.

Sokkal inkább az tûnik valószínûnek, hogy a különbözõ korokban kifejezetten általános és örök emberi témák alig, vagy egyáltalán nem változtak lényegükben. Megjelenésükben azonban természetesen igen. Mûvészetrõl szólva sokszor mintha rossz szavakat használnánk, mintha nem azt jelentenék, amit értünk alatta. Ilyen az absztrakt szó is, amely – mint tudjuk – elvonatkoztatottat jelent. De vajon nem elvonatkoztatott-e minden mûalkotás? Egy Markó tájkép vajon nem absztrakt?

Modern mûvészetrõl beszélünk, annak legújabb kori, jelenkori értelmezésében. Minden kor a sajátját tekintette ugyanennek. Mit értünk „posztmodern’’ alatt? Jelenkor utánit, legújabb utánit? Valahogy nincs értelme!

A MÛVÉSZET valószínûleg sem nem modern, sem nem õsi, sem nem absztrakt, sem nem realista, illetve ezek az ellentétpárok egyidejû jelenléte ugyanabban a mûben a mûvészet.

Tud-e valaki valóság feletti „szürrealista” mûvet alkotni? Valóság feletti színek éppúgy nincsenek, mint valóság feletti formák, mondanivalók. Minden a külsõ és belsõ világunkból ered. Markó Károly sem volt csak „naturalista”, ő is költõ volt, aki látvány élményébõl képet absztrahált. Mûvein minden részlet egy-egy absztrakció.

Rossz fogalomnak tartom a „magas mûvészet” és „primitív mûvészet” fogalmakat. Hát nem ugyanabból az emberi igénybõl született mindkettõ?

Mikor és miért vált el – csak a nyugat-európai szemlélet szerint – a mûvészet erre a két részre, miért nevezik az utóbbit fejletlennek, elmaradottnak? Ez tipikusan nyugat-európai szemlélet, amely az atlanti partoknál, vagy az ókori görögöknél megállva másokról nem akar tudomást venni, vagy azokat fejletlennek, alacsonyabb rendûnek mondja akkor is, ha azok régebbiek, netán több ezer évesek. A nyugat-európai „receptek” éppen ezért nem alkalmasak a többi földrész mûvészetének vizsgálatára, így a magyar népmûvészetére sem.

Egyébként is megtévesztõ a népmûvészet szó is, amelyen csupán a parasztság mûvészetét értik. A nép csacska éneke – így magyarázzák Magyarországon is a Gellért-legenda óta. A parasztságnak e kultúra megõrzésében van nagy szerepe, hiszen ragaszkodott e kultúrához akkor is, ha ezért maradinak, primitívnek nevezték.

Helyesebb tenne a népmûvészet szó helyett inkább a régi, vagy hagyományos magyar kultúrát mondani. Ez jobban utalna karakterére, lényegére, õsiségére, egyetemes magyar jellegére. Kár, hogy szembeállították egymással az õsi és modern, a magyar és egyetemes, a realista és absztrakt fogalmakat egy lineáris fejlõdési vonalba rendezve, erõszakkal korszakolt, feldarabolt mûvészettörténeti szemlélet szerint.

E lineáris szemléletbõl kiszorított magyar népmûvészet ugyanakkor teljes világképet ad az ember és természet, az ember és mûvészet viszonyáról. Különbözõ korok, különbözõ kontinensek kultúrájának szerves egység-élményét adja a Dozmati regõsénekben éppúgy, mint a Júlia szép leányban, egy kalotaszegi írásos hímzésben, egy õrségi kerített ház, egy kapu, udvar, gazdasági épületek, kerámia, textil, díszítõmûvészet stb. kerek egységében.

Az elmondottak sokszor fölmerültek bennem az utóbbi években, évtizedekben, különösen a szombathelyi kiállításra való készülõdésem közben. A kérdésekre mûveimmel kerestem a választ és keresem a jövõben is, mert a teendõk nem csökkentek, inkább növekednek.

Talán még születnek új életfák, talán még újra megszólal a regõsének.

1994. március

Lakatos József